2. fejezet Új jövevény

Teltek a napok, már eltelt egy hét, mióta beköltöztem a fiúkhoz. Harry-vel eljátszottuk a szerelmeseket. Rengeteg jókívánságot kaptunk mind a ketten Twitteren, de mint mindennek ennek is vannak hátulütői. Én rengeteg utálkozó üzenetet kaptam. Volt, hogy annyira kibuktam, hogy a szobámban sírtam, majd mikor eltüntettem a nyomait, mintha mi se történt volna mentem le a fiúkhoz. A fiúk... Megkedveltem őket, a legjobb barátaim lettek, kivéve Louis-t. Valamiért haragszik rám, miközben nekem lenne rá okom. Így hát se én, se ő nem beszéltünk, aminek kifejezetten örülök. Féltem. Féltem attól, hogy amint meglátom megint belé esek. Egy hete vagyok náluk és megint szerelmes lettem, de tudom, hogy nem fog összejönni. Lehet, hogy szeretem, de nem tudnék neki megbocsájtani. Ha egyszer megtette, még egyszer megfogja. És én félek tőle. Félek, hogy megint összetör. Hogy megint az anyámnak kell észhez térítenie. Csakhogy most nincs itt az anyám. Ő valahol a világ másik végén él a legújabb férjével. Mióta összeházasodtak, alig beszélek anyámmal .Elhanyagol. Ha keresem nem veszi fel, ha írok nem válaszol. Mintha már nem is létezne. Teljesen elfelejtett. Rosszul esett. Végül már én sem akartam vele találkozni.
- Lucy, jössz kajálni? - hallom szőke barátom hangját.
- Megyek - mondtam, majd kilépve szobámból bezártam az ajtót, és vele együtt az érzéseimet is. Mióta beköltöztem senkit nem engedtem a szobámba. Az volt az én birodalmam, és amíg itt leszek az is marad. Lementem, és ahogy már fent is éreztem a srácok pizzát rendeltek. Leültem a fotelbe és elvettem egy Hawaii pizzát. A fiúk éppen valami filmről beszéltek, míg én bekapcsoltam a tv-t és egy vígjátékot néztem. Időközben, nem tudom mikor, de már fordítva ültem - vagyis inkább feküdtem - a helyemen. A lábam a háttámlán pihent, ha fejem pedig lelógott.
- Unatkozom - nyögtem ki.
- Hiszen velünk nem is lehet unatkozni - háborodott fel Harry.
- Nekem mégis sikerült - húztam el a szám. Épp folytattam volna amikor csöngettek.
- Nyitom - kiáltotta Liam, majd ott is termett az ajtó előtt, mi meg tovább néztük a tv-t.
- Lucy, téged keresnek - szólt oda nekem. Hangjában megannyi érzést hallottam. Félelmet, aggodalmat, komolyságot. Feltápászkodtam és odasétáltam az ajtóhoz. A ház előtt két rendőr állt egy alig pár hónapos kisbabával. Lefogadom, hogy még beszélni és járni sem tudott. A pici aludt. Beinvitáltam őket. Amint beértek megkérték a barátaimat, hogy hagyjanak magunkra. A többiek felmentek az emeletre, így egyedül maradtam velük.
- Sajnálom, hogy ezt közölnöm kell, de az édesanyja és az élettársa autóbalesetet szenvedtek. A helyszínen meghaltak - Könnyeim megeredtek, egyik után jött a másik. A két rendőr szánalommal nézett rám, de még volt valami. Éreztem.
- Ő itt Katie - mutatott a kis csöppségre. - A húga. 4 hónapos - amint ezt kimondta tekintetem a kicsire kaptam. Láttam rajta hasonlóságokat, nem is egyet. A barna haja, a pici orra. Kiköpött olyan mint én. Tehát biztos, hogy rokonok vagyunk. Közeliek. De, hogy a húgom?! Ez a kis tünemény? Odaléptem hozzá és könnyeimen keresztül megsimogattam az arcát. - Mivel ön az egyetlen hozzátartozója, így ön lett a gyámja - adta át a kezembe a húgomat. Olyan kicsi volt még, olyan ártatlan. Halkan szuszogott a kezemben. -  Az édesanyja mindent magára hagyott, A házat, és az értékeit is. Ha bármi problémája van hívjon fel - adta oda a telefonszámát, majd egy biztató mosollyal megsimogatták a karomat és társával elhagyták a házat. Felszaladtam a szobámba, vigyázva, hogy a kicsi ne ébredjen fel, lefektettem az ágyamra én pedig mellé feküdtem és csak sírtam. Sírtam, mert elvesztettem az édesanyámat. Sírtam, mert anya nem bízott bennem annyira, hogy elmondja, van még egy gyereke. Sírtam, mert haragban váltunk el. Soha többet nem láthatom. Nem fogom már hallani csilingelő nevetését. Nem fogom látni szívmelengető mosolyát. Nem fogok többet vele veszekedni és nem fogok vele nevetni. Nem fogok vele filmet nézni. Nem látom boldogságtól sugárzó alakját. Nem fogom már látni. Elvesztettem. Még utoljára el akartam neki mondani, hogy mennyire szeretem, hogy attól függetlenül is imádom, hogy nem beszélt velem. Merengésemből kopogás rántott ki.
- Bejöhetünk?  - kérdezte óvatosan Niall. Magamhoz öleltem Katie-t.
- Légyszi most hagyjatok - szóltam ki fojtott hangon. Elfelejtettem bezárni az ajtómat.
- Igazából ez nem kérdés volt, csak nem akartunk szó nélkül bejönni - nyomultak be a szobába mind a négyen. Louis nem jött. Ezen még jobban összetörtem. Már nem is érdekli, hogy mi van velem.
- Mi történt, maci? - ölelt szorosan Zayn. - És ki ez a kis csöppség? - nézett a húgomra, akit semmi pénzért nem engedtem volna el.
- Az anyám... - halkult el a hangom, és igyekeztem elfojtani a sírást - ...meghalt - amint kimondtam, minden olyan valóságossá vált. - Ő pedig a kishúgom - néztem szeretetteljesen az ébredező kisbabára. Amint kimondtam kinyitotta a szemét. Gyönyörűek voltak. Olyan tengerkéket, mint az enyém és az anyámé.
- Kiköpött olyan mint te csak kisbabába - ámult el Harry.
- Valakinek el kéne mennie babacuccokért, mert én nem tudok - szipogtam. Zayn felálltam, majd miután megölelt elment babacuccokért. 20 éves vagyok és félek hogy nem leszek jó anya a húgomnak.

Katie kinyitotta a gyönyörű nagy kék szemeit és rám szegezte. Szája elkezdett legörbülni, mire előtörtek anyai ösztöneim és elkezdtem ringatni. 

- Shh ne sírj - csitítottam. - Nincs semmi baj, Katie, a nővéred itt van - néztem rá szeretetteljesen, mire lassan elhallgatott, majd érdeklődve tekintett rám. Rámosolyogtam. Nem bírtam elhinni, hogy egy ilyen gyönyörű, ártatlan kislány az én húgom. Amint megláttam a mosolyát megfogadtam magamban, hogy bármi történjék is, meg fogom védeni a húgomat mindenkitől.